-Most nem tudsz velünk jönni, mert anyával kettesben akarok vacsorázni! -hangzottak el az apának szavai
-De ne aggódj, már kihívtunk egy bébiszittert! - hangzottak el az édesanya utolsó szavai
Ekkor megjött a bébiszitter, és a szülők már mentek is el.
Másfél óra múlva csörgött a telefon. A bébiszitter odarohant hozzám, elkezdett ölelgetni, rohamosan az ölébe ültetett, és a fülembe súgta folyamatosan, hogy nincs semmi baj, és hogy minden rendbe fog jönni. Persze akkor még semmit se értettem.
*********9 év múlva*********
Most itt élek, a Remény Árvaház az otthonom. A szüleim meghaltak, még mikor 6 éves voltam, és most itt vagyok, tehetetlenül 500 gyerek között. Az édesapám operaénekes volt, és az egyik énekórán kiderült, hogy én örököltem apa tehetségét. Bár az árvaházban tiltják a zenét, én nem adtam fel, és minden nap suli után elszökök az erdőbe (amire egyébként épült az árvaház), és az egyik kedvenc fámnál elbújtattam a gitáromat, amit Lucy (Luszi) - nak kereszteltem el.
A suliban is én vagyok általában az a lány, aki inkább lapul, és ha valaki sérteget, akkor belülről szitkozódik, kívülről pedig inkább csak elengedem a fülem mellett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése